Rémképként derengtek fel bennem azok a pillanatok, amikor vacsora után, jóllakottan megkívántam még egy kis csokit, majd fogadalmam ellenére nemcsak egy sort ettem meg, befaltam az egész táblát. Ha Önöknek is vannak ilyen emlékeik, nem feltétlenül kell pszichológust keresniük (bár ma már vannak drogfüggőknél is alkalmazott elveken alapuló, csokoládéfüggőket leszoktató terápiák, sőt, gyógyszeres készítmények is). Az állatkísérletek eredményei ugyanis jól megfigyelhetővé teszik az alapfolyamatokat, ám nem képesek figyelembe venni a bonyolultabb befolyásoló tényezők, mint például az önkontroll vagy a kulturális háttér szerepét. Az előző példánál maradva: nem valószínű, hogy előveszem a csokit, ha éppen karácsony böjtje van, és hívő katolikus vagyok.
Ugyanezt a kérdést tette fel dr. Gene-Jack Wang, amikor kórosan kövér személyek vizsgálatába kezdett. Arra a következtetésre jutott, hogy esetükben a gátlásért felelős agyi területeken csökkent aktiváció tapasztalható, ez lehet felelős azért, hogy nem képesek megfékezni a túlzott cukorfogyasztást. Ezzel párhuzamosan rájuk jóval erősebben hatottak az ízletes falatokhoz köthető tárgyak vagy azok képe, illatuk és ízük, melyek az étkezést a élvezetes élménnyé varázsolták. Az érintettek így képesek bármit alárendelni az édességevés élvezetének.
Ebből arra következtethetnénk, hogy mindannyian cukorfüggők vagyunk – csak van, aki meg tudja állni, míg mások a túlfogyasztás bűnébe esnek. Ez az elgondolás összhangban van az evolúciós pszichológia azon elképzelésével, miszerint a mai ember vonzódása a csokoládéhoz és a hamburgerhez abból ered, hogy a cukor és a zsír az evolúciós környezetben ritka és fontos táplálék lévén fogyasztásuk elengedhetetlen volt a túléléshez. Mivel ezek az ételek a jóléti társadalmakban könnyen hozzáférhetővé váltak, felelőssé tehetők a tömeges elhízásért. Arról nem is beszélve, hogy a környezetünk telis-tele van ételekhez köthető logókkal, képekkel és illatokkal, melyek triggerként aktiválják a dopaminközpontokat, mindaddig, míg az agyunk fel nem szólít bennünket, hogy vegyük meg és fogyasszuk el őket. Olyan ez, mintha egy volt alkoholistának a kocsmában kellene élnie. Szociálpszichológusok arra is felhívják a figyelmet, hogy az étkezés kapcsolattartásunk fontos része, sőt, az ünneplés elengedhetetlen pontja. Az ételekhez így olyan pozitív élmények kapcsolódnak, mint a karácsonyi vacsora, a születésnapi ajándékok, vagy a sikeres szakmai megbeszélés. Ezek a pozitív érzések később szintén képesek előhívni az evés gondolatát. Milyen születésnap az, ahol nincs torta? Eszünk, ha szomorúak vagyunk, eszünk, ha boldogok – s ezen nem tudunk egyik napról a másikra változtatni.
Megijedni azonban nem kell – a patologikus cukorfüggés csupán a populáció kis százalékát érinti. Arról nem is beszélve, hogy a létezését ez idáig nem sikerült bebizonyítani olyan kísérletekben, ahol az állatok más ételek mellett folyamatosan hozzáférhettek a cukorhoz. Mint mindenben, itt is az egyensúly megtalálása a cél: ne próbáljuk megvonni magunktól ezt az élvezetet, de ne egy hatalmas csokis fánkkal gyógyítsuk fájó szívünket, ne ezzel jutalmazzuk magunkat, ha jót cselekedtünk. Használjuk az ételt arra, amire való: az éhség csillapítására.
Forrás: balazsfitness.hu
